Németország bekeményít: indulnak a repülőjáratok Kabulba… ó, párdon, Kabulból!

Van úgy, hogy még a németajkú sajtó és politikum haláltáncán vastagon szocializálódott egyszeri olvasó is úgy jár, mint Guido Orefice, Az élet szép (La vita è bella) című remekmű Roberto Benigni feledhetetlen alakítása által életre keltett főhőse a film vége felé járva. A történetben a fiatal édesapa a deportálás és a haláltábor borzalmát kisfia számára egy kalandos utazás mesekeretébe foglalja, hogy elterelje figyelmét a valóságról. Veleszületett humora és életkedve pedig szinte minden helyzeten átsegíti kettejüket, együtt tudnak azokból erőt (és a helyzet miatt az erő számára oly’ fontos illúziót) meríteni.

És itt nincs már mosoly, nincs több élc és csattanó, nincs mese – csak a néma, zsigeri, Benigni arcára letaglózó hatással kiülő döbbenet. A tréfa tragikus maszkja csak akkor kerül elő újra, amikor a halál felé masírozva, egy gépkarabélyos pribék által taszigálva tudja, hogy fia a rejtekhelyéről figyeli őt. 

Két dolog miatt jutott eszembe ez a jelenet. Az egyik apropó a

Mi történt, történik ugyanis? Mivel a tömeges, illegális bevándorlás problémája minden ellenkező próbálkozás ellenére már a világ legnagyobb szőnyege alá sem gyömöszölhető be, ezért – ahogy legutóbb jómagam is jeleztem – komoly szezonja lett kontinens-szerte a ménkűhöz kapkodó Bernátoknak. Minél közelebbi az aktuális választás, annál nagyobb amplitúdóval.

Ennek, valamint a müncheni és aschaffenburgi aktuális Einzelfalloknak köszönhetően futótűzként szaladt körbe a felismerés, hogy míg az elkövetői profilok hasonlóságát csak a saját szemét kiszúró szemlélő nem ismeri fel, addig a jelzőlámpa-kormány csakis a választási pániküzemmód miatt függesztette fel a Pakisztán és Németország közötti charterjáratokat. És bár az egyszeri olvasó azt gondolhatná: ezek célja az, hogy végre-valahára legalább a súlyos bűncselekményeket bizonyítottan elkövető egyéneket elkezdjék visszaküldeni,

Az érdeklődők az egészen pazar nevű bundesaufnahmeprogrammafghanistan.de, a német Külügyminisztérium által üzemeltetett honlapon tájékozódhatnak. S lőn. Megtörtént a választás, a jövő pedig haladéktalanul, már másnap elkezdődött.

Az abszurd ezen szintje láttán az embernek oreficei döbbenetbe csavarodik az ábrázata. Csőtörés van a társasházban, és nem elég, hogy a legnagyobb négyzetméterrel, vagyonnal és fizetéssel rendelkező társtulajdonos nem hajlandó vízvezetékszerelőt hívni (továbbá az összes többi tulajdonosnak is megtiltja azt, a megszégyenítéstől a pitiáner vegzáláson át a különféle jogi eljárásokig minden lehetséges és nem lehetséges eszközt felhasználva),

Alighanem megérett az idő egy méltán hírneves bonmot átértékelésére – valahogy úgy, ahogy Nietzsche tette az értékekkel. Igen, az „Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált”-ra gondolok.

Mintha legalábbis nem telt volna el 2015 óta egy évtized, és még mindig olyan mondatokkal lehetne/kellene jóember-pontokat szerezni, mint

Zárójel. Aki esélyt keres úgynevezett alapkötelességének teljesítésére, minden valószínűség szerint szűkebb és tágabb pátriájában is több, mint elegendő lehetőséget és embertestvért talál. Természetesen az emberiséget könnyebb szeretni, mint a zsémbes Kovács urat a szomszédból – egyebekben Kosztolányi Moviszter doktora ad tájékoztatást. Zárójel bezárva.

Aki esetleg nem nézte meg a (progresszív gondolatisággal finoman szólva finoman szólva nem ellenséges) CBS 60 Minutes közelmúltbeli, németországi riportját, tegye meg rögvest, mert rendkívül fontos kordokumentumról van szó. Az elhangzottak (a műsorvezető hölgy egyetértő bólogatásával nyugtázott) tartalma is erős, no de a formát, csak azt feledném, mint Pilinszky a francia foglyot. A kacarászva felciccenő ügyészi „még szép, hogy nem lehet bármit mondani”-kat, a jupiteri villámokat szóró jeges, ökölbe szoruló „Frí-Szpícs-Hez-Limicc”-tekintetet, a riporter itt-ott repedező maszkját, a réseken átszüremlő irigységgel.

Az is igaz, hogy a német történelem nyilvánvalóan és alaposan „érdemesíti” ezen elemeket a kiemelt hatósági figyelemre. Ugyanakkor a minden kellemetlen, vagy csupán a mainstreamnek nem tetsző gondolatot és véleményt nácicímkéző, tabusító eljárás egészen biztosan nem tartható fenn sokáig és garantáltan kontraproduktív lesz.

csak aztán az a fránya valóság meglehetősen csúf eszközökkel bizonyítja az ellenkezőjét. Az pedig nem járja, hogy egyik irányba tűzfal, másikba viszont vakfoltra tolt hegesztőszemüveg. Elvileg sem, gyakorlatilag meg főleg.

A sokéves, demagógiával csereszabatos használatban elinflálódott populizmus helyett mondjunk – teszem azt – választási autokráciát, annak mélyebb a hangja és egy fokkal nehezebb azt a primér összefüggést leleplezni, hogy a populistázó, a fogalmat bunkósbotként forgató megszólaló szükségszerűen a nép (populus) ellenében érvel. Pech, hogy az álarc lehullásához itt se kell túl sokat erőlködni, hiszen a választási autokrácia ellenpárja a pedigrés, szép, progresszív, elitista kijelöléses demokrácia. A jogállamiság és az európai értékek nagyobb dicsőségére, szigorúan többségi (bolsisztvo-) alapon.

Igaz, egy dolog valóban megváltozott, és egészen Münchenig visszhangzott: új seriff van a városban. Jó lenne legalább a hegesztőszemüveget levenni a vakfoltról, de érdemes lenne megkezdeni a felkészülést a szürkehályog-műtétre is.

***

(Nyitókép: AFP/DPA/Frank May)